Koronczi Gyula
 
 

Lázas képek egy túráról

 
 

         Vasárnap 2005-augusztus-07 Jászó. Hazaérkeztünk. Fáradtan zuhanok kedvenc heverőm puha ölébe. Lázat mérek.

- Ez parancs! – jelenti ki feleségem kategorikusan. Hát mérem.
- Na mennyi? – csattan fel a kérdés.
- Harmincnyolc öt – felelem.
- Akkor az harminckilenc, rosszul mér.
- Jó - dünnyögöm s ennyibe maradunk.

Fejem tele van kusza gondolatokkal. Rövidke villanások, képek az elmúlt hétről. Bolyk, Felsőrás, Nagybalog, Gömörhorka és még sorolhatnám. Mindenütt csodálatos emberek, határtalan vendégszeretettel. Apró település melynek lélekszámát jelenlétünk megduplázza. Meghatódott polgármester egy árpádkori templomban, melynek kopott padjaiban talán még soha nem ültek ennyien. Egy másik templom, kinek lelkésze „kedves barátom” így szólít mindenkit. Vajon értjük-e s megérdemeljük-e az önzetlen bizalmat, melyet irányunkba megelőlegeznek? Mennyit tudunk ebből viszonozni? Vajon néha-néha eszünkbe jut majd elmondani „ott jártunk, bátran ajánlhatom neked is”? Mert olyan emberekre leltünk e gömöri tájakon, akik tudnak még testvérként szeretni, bárhonnan jöttél, bármely felekezet tagja légy.
Összeszedem magamat. Még le kell szerelni a kerékpárokat az autóról. Lüktet a fejem. Valahogyan majd csak sikerül. Egyik, másik, harmadik… véres biztosító kötél. Hirtelen nem értem. Mitől lett véres? Aztán beugrik. A szerencsétlenül járt hölgyet a feleségem szállította kórházba. Újabb képek. Ezúttal sajnos rémképek. Lejtőn gurulok lefelé magányosan. Én vagyok a sereghajtó. Kanyar, utána borzasztó látvány. Jókora vértócsa az úton. Személyes holmik szanaszét. Megállok. Segíteni akarok de, Laci már ellátta a sebesültet. Most igyekszik szóval tartani a hölgyet, aki láthatóan sokkos állapotban van.
- Már hívtunk segítséget. Nyugodtan tovább mehetsz.
Tovább kerekezem. Ezek is a túra képei.
 Elkezdem rakodni ki holmiinkat a degeszre tömött autóból. Nincs egy üres zug, mindenütt találok valamit. Mennyi fölösleges holmi?! Eszembe jut Katyó és társai. Nekik nem volt fölösleges holmijuk. Csak agyonviselt öltözékük, eszméletlen kitartásuk, akaraterejük és magyarságuk. Visszagondolok hogy a 31. túra tiszteletére futott harmincegy kört a focipályán, amit sokan észre se vettek. Hogy nemzeti színű szalagot visz a Vereckei hágó legmagasabb pontjára Gömörhorkáról (mellesleg jó adag vízzel a térdében). Vannak ilyen túrázók is.
 Lassan mindent kipakolok. Megtelik a szennyeskosár. Most már a mosógépen a sor. Nem telik egy órába és ruháink megszépülnek. Nem úgy a rossz emlékek ifiú túratársainkról (tisztelet a kivételnek). Akiknek semmi sem elég jó, s felrúgnak minden írott és íratlan szabályt. Legfőbb ellenségük a túravezető, bár egy vendégszerető helybéli is megteszi, ha az előbbi nincs a közelbe. Ők azok, akik után „a túravezetők, akik olyan büszkén viselik piros kitűzőjüket” (ezek az Ő szavaik) még két óra hosszat takarítanak. Mert ugye illik kultúrált emberhez méltón távozni. Mi azok lennénk ugye, túrázók?
        Elfáradtam. Gyorsan lezuhanyozom, és ágyba dőlök. Micsoda találmány! Nincs több kép, nincsenek gondolatok. Úrrá lesz rajtam a fáradság. Jó éjszakát.